Piros pipacsok

Magam előtt izzó pipacs tenger,
szél ringassa, a kedves kellemet.
Vékony szára magasra megnő,
csak akkor ha nem tépik le őt.

Nincs kinek

Megérkeztem, de nem tudom hová,
És nem tudom, hogy honnan indultam.
Zarándokút, mely nem tartott soká,
Amit kiéheztetett a múltam.

A kis pacsirta

A szerelmet nem ismerték, nászrepülésük alatt tanították egymást,

Lágy szellő suhant át a réten, a mezei virágok mámorosan ontották illatukat. A szivárvány miden színében pompázott a tavasz érezve a kikeletet. A méhecskék dongtak, a virágok szirmaiban ölelkezve, s búzavirágról kökörcsinre szállva nektárt gyűjtötték a télire.
A természet zsongott egymásnak adva a szerelem hívószavát.
Az erdő széli öreg tölgyfán pacsirta szülők egy csöpp kis tojást neveltek.

 
Te vagy, kinek tekintete a szépről mesél,
Te vagy, kinek törékeny lelke folyton remél,
Te vagy, ki nekem eddig nem lehetett még senki.
Te vagy, kit lehetetlen elfeledni.

Te vagy, kinek minden mozdulatától szívem úgy ver,
Te vagy, kire szemem már nézni sem mer,
Te vagy, ki nélkül létezni nem tudok,
Te vagy, kit gondolataimból kiűzni nem bírok...

Te vagy, ki a gyönyörű szót szívembe véste,
Te vagy, ki beástad magad lelkembe oly mélyre.
Te vagy, ki nekem a világot, a létet jelenti.
Te vagy, ki megtanított engem a legszebbre: szeretni.

Te vagy, óh te, ki elhozta az örök nyarat.
Te vagy, ki zavartá teszed pillantásomat,
Te vagy, aki nélkül lelkem darabokra szakad,
s akit utálni nem lehet...

Megváltozhat a szív?


Egy őszi hideg szeles késő délután,
Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán.
Magányos volt, s hideg szíve,
Senkit sem szeretett, senki sem szerette.

Kigyúltak már azt utcai fények,
S erősebben fújtak a fagyos szelek.
Fejét lehajtva, kabátját összehúzta,
Lépteit jobban megszaporázta.

Kopott vaskapujához érve,
Zsebében kulcsát keresgélte.
Megtalálta, elővette, ám leejtette,
Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye.

MI AZ ÉLET?

Mi az élet, mondd, barátom, mondd,
Az élet öröm, bánat és gond.
Olykor nevetünk, aztán szomorkodunk,
S ha elszáll a felhő, már boldogok vagyunk.



Ha fáj a szívünk, s könnyeink hullanak,
Másokat nézünk, hogy milyen jó annak.
De fordul a kocka: mosoly az arcomon,
S talán a másikat kínozza fájdalom.

Örökké szaladunk, örökké futunk,
Sokszor elfelejtjük, hogy emberek vagyunk.
Hajszoljuk a kincset, keressük a szépet,
S közben elfelejtjük, hogy rövid az élet.

A kincs, a szépség nem tart örökké,
Az élet útjain válhat rögökké.
Egyszer elmúlik minden, ami szép,
De akkor a lábad már nehezebben lép.

Állj meg hát barátom, csak egy pillanatra,
Gondolj életedre, gondolj önmagadra.
Az élet az egyetlen, a legdrágább érték,
S nem tudjuk, milyen hosszúra mérték.

Hiszen az órák nagyon gyorsan múlnak,
Lassan az évek is egymáshoz simulnak.
És ahogy az ősz is eljön a nyár után,
Úgy érkezik majd el hozzánk a délután.

Estébe hajlik immár a délután,
Sokszor kapkodni kell a levegő után.
Akkor vesszük észre: elmúltak az évek.
Gondold meg, barátom, ennyi csak az élet.

Tóth Virág: ÉN KERTEM

Az én kertemben nyílnak a tulipánok
A tulipánban kicAZ si porzókat látok.
Nyílik más is a kertemben
Rózsák s liliomok szerte.

Érints meg!

Érints meg, - erre kérlek, - ha kisbabád vagyok!
Ölelj gyakran magadhoz, nélküled "megfagyok"!
Ne csak pelenkázz, mosdass, ha éhezem etess!
Puszild meg arcom százszor, mert így természetes!
Ringass el két karoddal, nyugtasd meg lelkemet,
öledbe bújva érzem, hogy jó szülõm szeret!
Érintésed ha érzem, az biztonságot ad,
Érints meg, ez az érzés, mindig velem marad!

Érints meg, - erre kérlek, - ha gyermeked vagyok,
s nem értem a világot, s félelmeim nagyok.

Elmentél tőlem kedves, és én hagytam, menj csak el. Hiába lett volna minden, aki menni akar azt hagyni kell. Mosolygott hozzá arcom, de mögé senki se néz. Ha most valaki megkérdezné tőlem: Mit jelentesz nekem? Egy percre zavarba jönnék, és nem tudnék szólni hirtelen. Nagysokára mondanám csak: - Semmit, csak egy elmúlt szerelem. Nem venné észre senki, hogy titkon könnyezik a szemem. Egy halk sóhaj, ez lenne minden. Még mindig sak Te vagy nekem. Elmennénk egymás mellett, két szemed rám nevet, kacagva köszöntelek én is, de hangom már megremeg s könnyezik szemem.